Otthonkeresés

Ritka csoda, ha a test és a lélek együtt tud útnak indulni és együtt érkezik meg. Én sosem tapasztaltam meg ezt a csodát. Egy időben indulni a kamionnal egyszerű feladatnak tűnt, mégsem volt az végül. Az utolsó hetekben annyira vártuk már a költözést, hogy meggyőződésem volt, a lelkem rég Franciaországban él. Amikor azonban megérkeztünk a várt jóba, hirtelen csalódottá váltam.

Én másként gondoltam ezt az új életet, s ennek tükrében nem is volt baj a régivel. Könnyebb útnak tűnt feladni, de szerencsére a büszkeségem sosem engedte. Hatalmas volt a kontraszt. A megszokott, biztonságos, meleg otthont összehasonlítva ezzel a rideg, poros, üres lakással, kétségbevonhatatlan eredményt produkált. Úgy éreztem, hogy ezért akarunk hazamenni. A lányom és én.

Tapostuk, szó szerint dübögve tapostuk a kirótt, kövezett utat, dühvel, erőnek erejével, muszájból. Este letettük fejünket a vetett ágyba, nappal leültünk a terített asztalhoz, közben baktattunk a kiszabott ösvényen, kötelességtudattól szorító mellkassal. Minden adott volt a szép napokhoz, tálcán kínálták fel, mi mégis hazavágytunk. De vissza nem fordulhattunk, hogy is nézett volna ki?

Sokat kellett gondolkodnom és befelé figyelnem, hogy rájöhessek, az otthon az, ami hiányzik.

Kétségbeesetten próbáltam a tárgyaink mozgatásával, előtérbe helyezésével, harmonizálásával otthont teremteni. Amikor kudarcba fulladt, rádöbbentem, hogy ide a felszínesség nem elég.

A képlet egyszerű, de helytelen. Fizikai lehetetlenséget akartam megvalósítani. Régi cipőm a lábamra ragadt, esélyem sem volt lerúgni. Az új lábbelibe beleerőltetni cipőstül a lábfejem, lehetetlen küldetés és értelmetlen. Cipőt cipőre húzni, minek?

A kétlaki élet nehéz, de mindig a jelenben élve, szimbiózisban tartva testet és lelket, megvalósítható. Három hónapom telt el a múltba és jövőbe révedve, depresszióban, amikor rájöttem, hogy otthon maradt a lelkem. Valahogy ide kellett csalogatnom. Tudatosan dolgoztam ezen, rutinfeladatokat gyártottam magamnak, amelyek növelték a biztonságérzetet. Kinyitottam a szemem, láttam a környezetem szépségeit, látványosságokhoz bandukoltunk el, majd megnéztem az óceánt.

Nagy álom vált valóra azon a napon. A lelkem pedig kapkodta magát, rohant hozzám, hogy belefeküdjön a jóba. És most jó, mindenkinek.

Mert az otthon bennünk van, mi magunk vagyunk együtt, a családunk. Az emberi otthon.