A
reményt hozta el az év és ez a hely. A reménynek azt a fajtáját, amely éltet és
hálára késztet. A nagybetűset. Az elmúlt években is kaptunk belőle, csak mindig
más formában, csepegtetve, hogy győzzük ésszel és szívvel. Máskor nagy
dózisban, életet mentően. De az idei egészen más. Most továbblépésre, új
életre, gyógyulásra kaptunk esélyt.
Kiszakadtunk abból a környezetből,
amelynek minden része a múltat idézte, amely elnyomta már, és nem erősítette a
lelkünk gyógyulását. Lehet menekülésnek is nevezni, de nem érzem annak. Én úgy
látom, hogy kihasználtuk azt a számunkra felkínált alkalmi hidat a szakadék
felett, amelyet egyébként átugrani nem tudtunk. Itt lettünk igazi család,
akiknek már senki nem fogja a kezét, akik megtanulnak majd, szép lassan egyedül
tipegni, és később járni. Szeretett embereket hagytunk hátra, amikor útnak
indultunk, ha nem is végleg. Nehezen engedtek el minket, és nekünk is fáj az
elválás, a távolság. De azt hiszem ma már ők is látják, hogy meg fogjuk állni a
helyünket.
Mindnyájunkért
jöttünk, de főleg értem, hogy megleljem magam és az utam. Nagy ez a cipő, amit
rám adott az élet. Kicsi vagyok hozzá. Lóg rajtam a nadrágom, nem tudom
kitölteni. Ez az új test, amelyet el kell fogadnom, nem kényelmes, nem nekem
készült. Mégis az enyém. Ellentétes érzelmek kavarognak bennem. Pont azok
a korlátok, amelyek satuba szorítanak, késztetnek arra, hogy meglépjem, és felnőjek
ehhez a nagy feladathoz. Rá kellett lépnem a hídra, hiszem, hogy helyesen döntöttem.
Ha a környezetem is azért tágult ki, hogy megmutassa, mennyi lehetőséget rejt magában - amelyet ráadásul nekem tud adni -, úgy élnem kell vele. Talán akkor megtanít belenőni a gúnyámba, elfogadni a
megváltoztathatatlant és magamévá tenni az új életformát. Ha úgy tetszik kárpótolni, simogatni a sérült
lelkemet. És ezek a falak ezt teszik, cirógatnak, szeretve ölelnek, és korlátokkal bár, de teret engednek nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése