Kandallóhoz igazítva

Évekkel ezelőtt Édesapám beszerzett egy régi Singer varrógépet, "valamire csak jó lesz" címen. Akkor kértem tőle, hogy történjék bármi a géppel majd, de a lábazatra igényt tartok. Féltem, hogy egyszer egy nagy üzlet reményében elcseréli valami számára értékesebbre, mondjuk egy fűkaszára, vagy lomtalanítás áldozatává válik véletlenül.

Mikor saját házba költöztünk, az évek óta rozsdásodó és porosodó vasat elcipeltettem a kamrájából. Megnyugtató érzés volt, hogy kimenekítettem a "veszélyből".

Pár hónappal később hirtelen felindulásból elküldtem a férjemet, hogy utánanézhessen milyen áron marnák le a festéket, és varázsolnák újjá. Az összeg hallatán további poros időszak várt rá.

Aztán egy kedves szomszédasszony megoldotta "okosban" a munkahelyén. A darabokra szedett talapzat ragyogott a szurokfekete festéktől. Gyönyörűen kirajzolódtak a mintázatok, feliratok és minden részlete. Már "csak" egy megfelelő falap kellett ahhoz, hogy kis asztalka szülessen belőle, addig is sarokba került.

A költöztető cég tavaly áprilisban kiemelte a sarokból, majd utaztatta 1600 kilométert, és betette itt egy másik sarokba. Néha-néha megpillantva mindig arra gondoltam, egyszer megtalálja a helyét. Ha nem itt, hát majd máshol, tudva, hogy egy ideig nem ér véget a vándorélet.

Decemberben történt az áttörés a Singer-láb életében. Egy kedves francia-magyar anyukával tartottam boltnézelődős körutat, számára kerestünk cipős szekrénybe illő polcokat, amikor megakadt a szemem egy tömör fából összepréselt, inkább óriás vágódeszkának beillő darabon. 25 Euro helyett 5 Euro-ért nézett rám csábosan. Fogalmam sem volt, hogy méretben megfelelő-e, de éreztem, hogy érte kiált a sarokban kuporgó vashalom. Hát hazahoztam, és mellé állítottam.

A férjemnek "csak" egy hónapjába került összerakni, majd rácsavarozni az új szerzeményt. Az asztalka idén januárban megszületett. Hosszú várandósság után a maga szépségében pompázva álldogált a nappali közepén, keresve a helyet, ahol megpihenhet és hasznára válhat a mindennapjainknak. A szurokként fénylő lábazat megtalálta a kandalló tűzterét borító kovácsoltvas, domborműves fedlapját, és betelepedett a gyerekkuckó mellé, hogy anya feltűnés nélkül tudjon néha-néha bepillantani az internet és "munka" világába, játék közben is.

Így én is beülök napjában többször a sarokba, s a lányom kuckója mellett, nekem is lett egy saját kuckóm.

Szerintem jó kis páros született meg a több éves várakozást követően. Szerintetek? :)

Kandalló

Azon a napon, amikor az ingatlanügynök körbevezetett minket a lakásban, megjegyezte, hogy ezzel a csodás, ám használhatatlan kandallóval valamit kezdeni kellene. Egyetértettem vele.

Arról azonban fogalmam sem volt, hogy mire használhatnánk, hiszen a lezárt kémény és tűztér egyértelművé tette, hogy sem fűtésre, sem a lángokban való gyönyörködésre nem alkalmas. Magasságából adódóan rögtön Petra jutott eszembe, tökéletes kuckóméretekkel rendelkezik hozzá.

Sokáig dolgoztam rajta, alakítottam, mire olyan hellyé vált, amire gondoltam. Petra kuckója, ahová emberfia csak akkor léphet be, ha tőle engedélyt kapott. :)

 

  

 

El ne mondjátok neki, hogy beengedtelek titeket! :D

Otthonkeresés

Ritka csoda, ha a test és a lélek együtt tud útnak indulni és együtt érkezik meg. Én sosem tapasztaltam meg ezt a csodát. Egy időben indulni a kamionnal egyszerű feladatnak tűnt, mégsem volt az végül. Az utolsó hetekben annyira vártuk már a költözést, hogy meggyőződésem volt, a lelkem rég Franciaországban él. Amikor azonban megérkeztünk a várt jóba, hirtelen csalódottá váltam.

Én másként gondoltam ezt az új életet, s ennek tükrében nem is volt baj a régivel. Könnyebb útnak tűnt feladni, de szerencsére a büszkeségem sosem engedte. Hatalmas volt a kontraszt. A megszokott, biztonságos, meleg otthont összehasonlítva ezzel a rideg, poros, üres lakással, kétségbevonhatatlan eredményt produkált. Úgy éreztem, hogy ezért akarunk hazamenni. A lányom és én.

Tapostuk, szó szerint dübögve tapostuk a kirótt, kövezett utat, dühvel, erőnek erejével, muszájból. Este letettük fejünket a vetett ágyba, nappal leültünk a terített asztalhoz, közben baktattunk a kiszabott ösvényen, kötelességtudattól szorító mellkassal. Minden adott volt a szép napokhoz, tálcán kínálták fel, mi mégis hazavágytunk. De vissza nem fordulhattunk, hogy is nézett volna ki?

Sokat kellett gondolkodnom és befelé figyelnem, hogy rájöhessek, az otthon az, ami hiányzik.

Kétségbeesetten próbáltam a tárgyaink mozgatásával, előtérbe helyezésével, harmonizálásával otthont teremteni. Amikor kudarcba fulladt, rádöbbentem, hogy ide a felszínesség nem elég.

A képlet egyszerű, de helytelen. Fizikai lehetetlenséget akartam megvalósítani. Régi cipőm a lábamra ragadt, esélyem sem volt lerúgni. Az új lábbelibe beleerőltetni cipőstül a lábfejem, lehetetlen küldetés és értelmetlen. Cipőt cipőre húzni, minek?

A kétlaki élet nehéz, de mindig a jelenben élve, szimbiózisban tartva testet és lelket, megvalósítható. Három hónapom telt el a múltba és jövőbe révedve, depresszióban, amikor rájöttem, hogy otthon maradt a lelkem. Valahogy ide kellett csalogatnom. Tudatosan dolgoztam ezen, rutinfeladatokat gyártottam magamnak, amelyek növelték a biztonságérzetet. Kinyitottam a szemem, láttam a környezetem szépségeit, látványosságokhoz bandukoltunk el, majd megnéztem az óceánt.

Nagy álom vált valóra azon a napon. A lelkem pedig kapkodta magát, rohant hozzám, hogy belefeküdjön a jóba. És most jó, mindenkinek.

Mert az otthon bennünk van, mi magunk vagyunk együtt, a családunk. Az emberi otthon.

Amit jelent...

A reményt hozta el az év és ez a hely. A reménynek azt a fajtáját, amely éltet és hálára késztet. A nagybetűset. Az elmúlt években is kaptunk belőle, csak mindig más formában, csepegtetve, hogy győzzük ésszel és szívvel. Máskor nagy dózisban, életet mentően. De az idei egészen más. Most továbblépésre, új életre, gyógyulásra kaptunk esélyt.

 

Kiszakadtunk abból a környezetből, amelynek minden része a múltat idézte, amely elnyomta már, és nem erősítette a lelkünk gyógyulását. Lehet menekülésnek is nevezni, de nem érzem annak. Én úgy látom, hogy kihasználtuk azt a számunkra felkínált alkalmi hidat a szakadék felett, amelyet egyébként átugrani nem tudtunk. Itt lettünk igazi család, akiknek már senki nem fogja a kezét, akik megtanulnak majd, szép lassan egyedül tipegni, és később járni. Szeretett embereket hagytunk hátra, amikor útnak indultunk, ha nem is végleg. Nehezen engedtek el minket, és nekünk is fáj az elválás, a távolság. De azt hiszem ma már ők is látják, hogy meg fogjuk állni a helyünket.

 

Mindnyájunkért jöttünk, de főleg értem, hogy megleljem magam és az utam. Nagy ez a cipő, amit rám adott az élet. Kicsi vagyok hozzá. Lóg rajtam a nadrágom, nem tudom kitölteni. Ez az új test, amelyet el kell fogadnom, nem kényelmes, nem nekem készült. Mégis az enyém. Ellentétes érzelmek kavarognak bennem. Pont azok a korlátok, amelyek satuba szorítanak, késztetnek arra, hogy meglépjem, és felnőjek ehhez a nagy feladathoz. Rá kellett lépnem a hídra, hiszem, hogy helyesen döntöttem.

Ha a környezetem is azért tágult ki, hogy megmutassa, mennyi lehetőséget rejt magában - amelyet ráadásul nekem tud adni -, úgy élnem kell vele. Talán akkor megtanít belenőni a gúnyámba, elfogadni a megváltoztathatatlant és magamévá tenni az új életformát.  Ha úgy tetszik kárpótolni, simogatni a sérült lelkemet. És ezek a falak ezt teszik, cirógatnak, szeretve ölelnek, és korlátokkal bár, de teret engednek nekem.

Hangulat születik

Beköltözésünk előtt jól megfigyeltem a belső részleteket is, hiszen a külső adottságokon túl, leginkább ehhez kell alkalmazkodnunk a hangulat és a stílus kialakítása során, a saját elvárásaink mellett. Kisgyermekes család lévén nyilván a praktikum és a kényelem voltak a fő szempontjaink, mégis azt éreztem, ezek az évszázados részletek ránk kényszerítik az akaratukat, és harmóniára köteleznek minket.
A bútoraink és berendezési tárgyaink életünk fontos alkotóelemei, mi nem hagytuk hátra ezeket. Van akinek erre nincs szüksége, minden béklyót, emléktárgyat lerázva magáról ugrik bele az újba, és lubickol benne. Mi nem ezek az emberek vagyunk. Kötődünk a régihez, de csak éppen annyira, amely mellett még beengedhetjük az ismeretlent. Így ezeknek a bútoroknak kell új köntösbe öltözni, hogy itt is megállják a helyüket!
Így álmodtuk meg a hangulatot:

Kandalló párkány a nappaliban. A hatalmas monstrum teret és figyelmet harcol ki magának.

Régi kovácsoltvas és karakterisztikus kőlépcső vezet a hálószobákhoz.

Osztott üveges, fehér, több szárnyű ajtók növelik a különben is magas belmagasságot. Szintén meghatározó eleme a lakásnak.

Nagyon megfogott az átjáró íve, amely a kovácsoltvas lépcsőtől irányít, az előszobán át a nappaliba.

A nappali az életterünk, így itt a legfontosabb, hogy érvényesüljön a "hangulat", amelyet a ház nekünk sugall.

A végeredmény ehhez hasonló, ez a nappali "sarka", jelen állapotában.

Inspiráló környezet és a háttér

Ma a "farm" történelmi háttere következik... de csak röviden. :)


Crosne kastélyán túl (ennek is utánanézek később), az Uradalomhoz tartozott még egy tanya is (la Ferme), amely egy tanyaudvarból, galambtoronyból, istállóból, juhólból, lovardából, kápolnából és egy alagsorból állt.

1747-ben Guillaume Darius (Párizs utolsó rendőrhadnagya, Crosne ura) által átépítésre került. Mezőgazdasági szerepét 1868-ban nyerte vissza, amikor átalakították kertészeti irányú árvaházzá. Később a falu lakói idejártak tejért, szárnyasokért, zöldségért és tojásért. 1934 és 1935 között két iskolai osztályt fogadott be. Jelenleg történelmi műemlékként tartják nyilván, miután 18 családnak ad otthont. (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy francia felmenőkkel rendelkező lakó alig található itt. Lengyel, német, örmény és persze magyar ősök leszármazottai szállták meg a "tanyát".)

Helyi legenda szerint itt termesztették először a névadó Crosne zöldséget, amely magyarul a kínai articsóka elnevezést kapta.

De meséljenek helyettem a képek:

Látkép a teraszunkról az egykori galambházra, amelyben mára egy lakás került kialakításra.

Korábban gazdasági épületként használták ezeket a garázsokat.

Az udvar kútja már csak díszítő szerepet tölt be, nyílását kavicságy borítja.

Falba vájt vakablakok fokozzák a hangulatot.

"Tipikus" francia ablakok, általában függöny nélkül szeretik, belső spalettával vagy külsővel.

Hatalmas füves területekké alakultak a hajdani ültetvények.

Megőrizték az értékeket, miközben modernizáltak. Ezek a kapuk ma már elektronikusan működnek.